Orsi beszámolója nagyon tanulságos és megindító, kötelező olvasmány minden házasulónak. Szuper zöld, szuper low budget, ténylegesen minden kényszeredett, kötelező sallangtól mentes, emberi, teljes mértékben rájuk jellemző menyegzőt szerveztek, nem törődve azzal, hogy mi mennyire trendi vagy sem. De amitől még inkább tanmese: az eső bár nagyon próbálta elmosni a lagzijukat, nem jött össze neki. Az önfeledten ünneplő násznép nem hagyta magát és a végsőkig pozitív menyasszonyt is pikk-pakk visszahozták az elkeseredésből. <3

 

Több mint kilenc éve alkottunk egy párt jövendőbeli férjemmel, amikor esküvőszervezésbe fogtunk. Évek óta együtt éltünk, és ez alatt elég határozott közös értékrendet alakítottunk ki. Több közös ismerős esküvőjén is részt vettünk már, megvitattuk, hogy mi tetszett és mi nem, mitől lesz jó hangulatú egy lakodalom, és mi az, amit mindenképp szeretnénk elkerülni.

Sokat beszélgettünk arról, hogyan is szeretnénk látni magunkat a saját esküvőnkön, mert abban egyetértettünk, hogy szeretnénk jól érezni magunkat, semmiképp sem akarunk idegen szerepeket játszani. Még akkor sem, ha ez manapság igen gyakori: a menyasszony feszeng a túl szoros ruhában és a túl hegyes sarkú cipőben, a tonnányi hajlakkal és hajtűvel biztosított, több órás munkával elkészült „lágyan leomló” hajzuhatag alatt viszket a fejbőre, miközben leendő férje a háttérben toporog, és azon gondolkodik, hogyan is került ő ide. Nehéz felszabadultan ünnepelni, ha az egész körítés idegen a személyiségünktől, a világlátásunktól, éppen ezért az előzetes szervezés jelentős részét magunkra vállaltuk, viszont az esküvő napjára átadtuk az irányítást a vőfélynek, hogy mi egymással és a vendégekkel tudjunk foglalkozni.

Én nem akartam nagy felhajtást, leendő férjemnek viszont rengeteg rokon és régi ismerős szerepelt a vendéglistáján. Jó, akkor legyünk sokan! – egyeztünk meg, ne ezen spóroljunk, de a kötelezőnek hitt körítésből minden sallangot kidobtunk, és a maradékot úgy alakítottuk, hogy a mi világról alkotott képünket tükrözze.

Amikor a meghívót szerkesztettük, éppen a vőlegényem szüleinek tanyáján laktunk, a Balaton-felvidéken, ezért a legközelebbi falu templomába és kultúrházába invitáltuk a vendégeket – azonban amikor már látszott, hogy körülbelül hányan leszünk, egyre valószínűbb volt, hogy utóbbiba nem fogunk beférni, ezért úgy döntöttünk, hogy sátras lagzit fogunk tartani. A sátrakat leendő anyósom egy régi, megbízható ismerőse ajánlotta fel nekünk, több kicsit, ezért úgy alakítottuk ki az ülésrendet, hogy a vendégek U alakban a sátrakban foglalnak helyet, az általuk körülvett, fedetlen terület pedig a „táncparkett”. További kisebb sátrak kerültek a zenekar és a konyhai személyzet feje fölé. Helyszínnek tökéletesen megfelelt a faluközpontban lévő nagy füves terület, amelynek egyik sarkában még egy kis fa játszótér és néhány pad is volt.

Közös kislányunk néhány hónapos volt ekkor, előző év novemberében született. Fogalmunk sem volt, hogy milyen lesz kilenc és fél hónapos korára, de abban biztosak voltunk, hogy az esküvő napjának minden egyes mozzanatát úgy kell majd alakítani, hogy neki is megfeleljen, ő is jól érezze magát, ne féljen, ne ijedjen meg semmitől, és amikor álmos lesz, legyen hová visszavonulni. Sok plusz gondolkodást igényelt ez a különleges helyzet, nem csoda, hogy előző évben többen kérdezték, hogy „akkor most hamar összeházasodtok?”. De mi kitartottunk amellett, hogy közel egy évtizedes kapcsolatunkat és az előttünk álló, hivatalosan is összekötött közös életet nem szeretnénk egy sebtében megrendezett kézfogóval ünnepelni. Jó lesz az jövő nyáron. – válaszoltuk mindenkinek, akkorra már biztos a babával is könnyebb lesz. Naiv, naiv szülőjelöltek.

Orsi_Aron_04Orsi_Aron_03

Néhány nappal az esküvőnk előtt írtam az esküvős honlapunkra az előzetes elképzeléseinkről, most abból fogok idézni, kiegészítve azzal, hogy ebből mi és hogyan valósult meg.

Takarékos, de nem spórolós esküvőt szerettünk volna, olyan esküvőt, ahol a vendégnek nem az az első gondolata, hogy itt mennyi szemetet kell majd kidobni másnap reggel. Nem akartam, hogy öncélú, egyszer használatos dekorációkat kelljen másnap délelőtt leszedegetni a sátrak vasairól, és nem akartam az oly sokszor látott kliséket sem alkalmazni (pl. lufik, organza masnik stb.).

Ötletek után kutatva beütöttem az internet keresőjébe az „olcsó esküvő” kifejezést, de elég hamar kiderült, hogy én és az internet többi része nem ugyanazt értjük e kifejezés alatt. Lépten-nyomon olyan ötletekbe botlottam, amelyek úgy akarták az esküvőt olcsóbbá tenni, hogy a végeredmény legyen olyan, mintha drága lenne, minden tipikus, kötelező elemet megtartva, csak épp a „teszkós virsli” elv szerint a klasszikust olcsóbb verzióval helyettesítve. Ne legyen bérelt autó, hanem kérjük meg egy pénzes ismerősünket, hogy adja kölcsön az autóját, és azt díszítsük fel. Ne béreljük százezrekért a menyasszonyi ruhát, hanem Kínából vásároljuk, és akkor meg is tarthatjuk magunknak (és hurcolhatjuk magunkkal minden egyes költözéskor). Ne hívjunk fotóst, hiszen “fényképezőgépe úgyis mindenkinek van”. (Ahogy a házunkat se terveztessünk építésszel, hiszen papírja és vonalzója úgyis mindenkinek van.) Több helyen javasolták a vendégek számának leszorítását is, de mi a vendégeken nem akartunk spórolni: hiszen egyszer van esküvőnk, akkor azon a napon mindenki legyen ott, akit szeretnénk. Volt olyan cikk is, amely arra buzdította az esküvőszervezőket, hogy fogalmazzák bele a meghívóba: gyereket senki se hozzon magával, és máris mennyivel kevesebb asztallal és terítékkel kell számolni.

Számomra a takarékos esküvő azt jelenti, hogy a fölösleges, öncélú tejszínhabtól kíméljük meg magunkat és a költségvetésünket. Ahogy a hétköznapokban sem a tárgyak felhalmozásában leljük örömünket, úgy az esküvőnk napját sem olyan mércével akartuk mérni, hogy megvan-e minden elvárt, szokásos elem. Örömünket, boldogságunkat szerettük volna megosztani egymással és a vendégeinkkel, és semmiképp sem akartunk jelmezes statisztaként feszengeni a saját ünneplésünkön.

Listát készítettem arról, hogy mi nem lesz, és mi lesz helyette:

Nem lesz:

  • drágán kölcsönzött, vagy vásárolt menyasszonyi ruha, amit aztán hurcolhatunk magunkkal minden egyes költözés alkalmával;
  • fizetett smink és frizura;
  • bérelt autó, autódíszítés;
  • lampionröptetés, lufiröptetés, galambröptetés, és egyáltalán, semmi sem fog röpülni sehova;
  • bolti kitűzők, hajdísz, fátyol, ékszerek;
  • soha később fel nem vehető „szexi piros” menyecskeruha;
  • soha később fel nem vehető fehér, szaténnal bevont menyasszonyi cipő;
  • soha később fel nem vehető túlzottan alkalmi (pl. fehér) vőlegényi öltöny;
  • soha később fel nem vehető habcsók színű koszorúslányruha;
  • lovaskocsi, limuzin, frakk, cilinder, székszoknya, vendégajándék, eldobható díszítés (lufik, girlandok, organza masnik);
  • kóla, fanta, nyolcféle rövidital, betegítő mennyiségű vajas aprósütemény, ásványvíz.

És hogy mindezek helyett mi volt?

A ruhámat egy környékbeli kölcsönzőből hoztuk, és oda is vittük vissza a következő munkanapon. Azóta kétszer költöztünk, nem hiányzott a plusz egy doboz… A menyasszonyi csokrot az vitte haza, aki az eldobás után elkapta, és két hónap múlva férjhez is ment. Mennyivel jobb, mintha én vittem volna haza megszárítani, neki pedig holmi dobócsokor jutott volna csak, amiről egyébként a virágárussal való egyeztetésig nem is tudtam, hogy létezik. A „menyasszonyi sminkhez” egy fekete szemceruzát és egy szempillaspirált használtam, a frizurámat is magam készítettem, a kettő együtt kb. 15 percet vett igénybe, az öltözködés előtt egy órával még farmernadrágban és kibontott hajjal mentem a tortáért, a virágért, meg a fotósunkat elhozni a pályaudvarról.

Orsi_Aron_01

Menyecskeruhának vettem egy nyári ruhát, amit azóta is hordok, de az esküvő napján hordtam először, hogy érezzem, ez alkalmi viselet, nem „csak” egy nyári ruha, a cipővel ugyanez a helyzet. A férjem pedig a gimnáziumi ballagásukra varratott mentét viselte. A koszorúslányok kedvük szerinti ruhát öltöttek, annyi kérésem volt csak, hogy mindenki mondja meg időben, milyen színű ruhája lesz, hogy a csuklódíszeket ehhez igazíthassam.

Rengeteg apróságot elkészítettem az esküvőt megelőző hónapokban. A meghívót milliméterpapírra írtam a legszebb gyöngybetűimmel, ami egy kis szerkesztés után ment a nyomdába. Elkészítettem az örömszülők, tanúk és a vőlegény kitűzőjét, a koszorúslányok rózsás szalag csuklódíszét, a saját hajdíszemet, a fátylat, az ültetőkártyákat. Van affinitásom a kézműves tárgyak készítéséhez, de szalagrózsát, gyöngyös hajdíszt akkor készítettem először, előbbihez a YouTube, utóbbihoz a Google képkereső segítségéhez fordultam. Az esküvő előtti napon még egy vőfélyszalagot is készítettem a már jól begyakorolt szalagrózsás motívummal, és a kislányunk ruhájának derekára is került egy hasonló, tört fehér színű szalag.

Orsi_Aron_02

A díszítés a következőkből állt: korábbi esküvőről továbbadott lampionok, kékfestő asztali futók és mécsestartók, otthonról összeszedett karácsonyi égősorok, madzagokra csipeszelt fotók a közösen töltött éveinkről (később mehetnek fotóalbumba), az asztalokon vázákba rendezve a templomdíszítésre használt, aztán onnan elhozott virágok, a vázákon évek alatt összegyűjtögetett színes szalagok. A nagymamámtól kölcsönkapott, erre az alkalomra kimosott és kikeményített fehér csipketerítőket el is felejtettük feltenni az asztalokra, másnap délelőtt jutott eszembe, hogy benn maradtak a dobozban. Így is elég volt, az asztalok úgyis étellel, a sátrak pedig emberekkel voltak tele.

Orsi_Aron_05

A menü teljesen hagyományos esküvői vacsora volt, tyúkhúsleves, pörkölt-nokedli, sültek, menyasszonyi torta, grillázstorta. Az ételek elkészítését és felszolgálását a szomszéd falu vendéglőse vezette, mindent hoztak magukkal, terítéket és fehér abroszokat is, viszont az általa összeállított bevásárló lista alapján nekünk kellett mindent beszerezni – így legalább pontosan tudtuk, mit eszünk. A sültes tál nagy része saját húsokból készült, az előző évi disznóvágáskor félretettük a szükséges mennyiségű húst és kolbászt. A torta cukrászdában készült, jól illett az összképbe. A meghívó hátoldalára felírtuk, hogy lehetőség szerint mindenki hozzon egy tálca süteményt – ezt szolgálták fel desszertként, bőven elég volt. Szomjunkat nagymamám szederszörpjével és a mi bodzaszörpünkkel, szikvízzel, házi pálinkával oltottuk, ezeken kívül kétféle bolti rövidital volt (kettőből már lehet választani), némi tonik, valamint sör és bor, utóbbiakat olyan helyről hoztuk, ahol a bontatlan üvegeket másnap visszavették.

A nagy nap zuhé

Az esküvő előtti napokban aztán kiderült, hogy mindennel mi sem számoltunk! Mint a legtöbb esküvő, a miénk is egy szombati napon volt, és azt a hetet már ott töltöttük a férjem szüleinél. (Akkor már pár hónapja máshol laktunk, de nem volt kedvünk átirányítani a meghívottakat az új címre.) Egész héten borongós idő volt, és a leendő apósom szerda körül elkezdte pedzegetni az esőhelyszín lehetőségét, de mi kitartottunk a sátoros verziónál. Csütörtökön meg is érkeztek a sátrak – a nem sokkal korábban a Művészetek Völgye programjairól visszakapott sátrak hiányosak voltak, nem sikerült mindegyiket összeállítani, és a méretük sem pont akkora volt, mint azt korábban hittük, többször át kellett alakítani az ülésrendet, és a központi, jegyespáros-családos sátorra új ponyvát kellett rögtönözni.

Az esemény délelőttjén kisebb csalódás ért a virágboltban, mert kiderült, hogy a csokorhoz használt fréziát Hollandiából rendelték, ami emelte a költségeket, és szöges ellentétben áll a szemléletünkkel. Nincs most szezonja, védekeztek, amit én sajnos nem tudtam. Nagyon szeretem a frézia illatát, ezért választottam, de mindennek tudatában boldogan lemondtam volna róla. A templomi szertartást színesítette izgága kislányunk jelenléte: hol a terítőt próbálta lehúzni, hol a menyasszonyi csokorból húzgálta ki a rafináltan belefűzött zöld szálakat. Ezen a ponton azt hittem, másnap mindenkinek a kislányunk műsorszáma lesz a meghatározó emléke erről a napról.

A polgári esküvő alatt sötét felhők gyülekeztek, mindenki az eget kémlelte és szaladt be a sátrak közé, megkeresni az ülőhelyét. Itt jött a következő hiba, amire csak másnap jöttünk rá: az időjárás miatti hirtelen jött aggodalom közepette senkinek nem jutott eszébe, hogy készítsünk legalább egy csoportképet. Nincs csoportkép, nincs családi, baráti, koszorúslányos, cserkészes, rokonos, gimis barátnős közös fotó, semmi, de semmi. Tudom, hogy néhány évtized távlatából ez nem fog számítani, de akkor nagyon bántott, és máig nem engedtem el teljesen. Azóta nem szívesen állok be csoportos mosolygásra mások esküvőjén.

A levest szitáló esőben fogyasztottuk el, ami hamarosan masszív felhőszakadássá növekedett, az egyik sátorponyván átvert az eső, esernyő alatt ülve mulattak a vendégeink. Mert minden ellenére mulattak, nevettek, és nem győzték hangsúlyozni, milyen jó hangulatú, egyedi, természetes és elragadóan emberi mulatságot kerekítettünk egybekelésünk napjára. Annyira hangosan vert az eső, hogy a zenekar többször leállt, úgysem lehetett volna hallani belőlük semmit. De amikor szólt a zene, mindig akadtak, akik (ázva, mezítláb, esetleg esőkabátban, gumicsizmában) kimerészkedtek a fedetlen táncparkettre. A dekorációként szolgáló fényképek eláztak (lőttek a fotóalbumnak), de elázott szegény zenekarunk is, így fél 11-kor, a menyecsketánc után búcsút vettünk tőlük. Egy ponton azért kiszaladt belőlem, hogy miért mivelünk történik ez, a rohadt életbe, tényleg. Sáros lábbal, felázott harisnyában és vékony nyári ruhámban leroskadtam az egyetemi barátaim közé, akik egy pillanat alatt kerítettek a kezembe egy jókora adag Becherovka-Tonikot (építész vagyok, betont iszom), én pedig eltűnődtem, milyen nevetséges lennék most szétázott fodrászfrizurával, lefolyt sminkkel, és milyen szörnyű lenne, ha a fejünk fölött tekergődző organzapókból csurogna a nyakunkba az eső. Így meg – ugyanolyan természetesen jött a vihar is, amilyen természetesnek szerettük volna látni az esküvőnket: semmi megjátszás, semmi mesterkéltség, ez itt a valóság, ezek vagyunk mi. A vőfélyünk szinte az eső erejével egyenes arányban lett egyre inkább elemében, szervezkedett, verselt, viccelődött, konferált, igazán nagyszerűen vezette az estet, apukám pedig rótta az autós köröket a faluban, amíg a kislányunk el nem aludt a gyerekülésben. Bebizonyosodott, hogy jól tettük, amikor nem a vendégek számán spóroltunk: a zenekar távozása után vendégeink negyedórán belül hangfalakat kerítettek, és egyikük telefonjának zene-repertoárjára táncoltunk és örvendeztünk hajnalig. Örvendeztünk, mert remek emberekkel tölthettük együtt ezt a csodálatos napot, akik pillanatok alatt alkalmazkodtak és feltalálták magukat a felhőszakadás adta újabb és újabb helyzetekben, dacolva a beázott alkalmi cipőkkel és sátrakkal, folyamatosan biztatva bennünket („Hatalmas a buli, erre ötven év múlva is emlékezni fogunk!”), és bearanyozva ezt a sok szempontból különleges napot.

Orsi_Aron_06Orsi_Aron_07

Utószó

Másnap reggelre kisütött a nap, és igazi verőfényes, vihar utáni tiszta ég és napsütés volt egész nap. Az elázott fényképeket leszedegettük a zsinórokról, a csipeszek visszaváltoztak ruhacsipesszé, a zsinór maradéka legutóbb ruhaszárító kötél volt egy sátorozás alkalmával, a vázákat díszítő szalagokkal később az adventi koszorúnkat díszítettem. A maradék ételt szétosztottuk, a maradék italt visszavittük, a sáros cipőket kipucoltuk, és délutánra egészen visszaváltoztunk saját magunkká, hiszen igazából végig saját magunk lehettünk, ami ritka nagy kincs. Időnként elnyomtunk egy halk „ezt nem hiszem el, hogy ma meg süt a nap”-ot, de amúgy semmi különös. Élünk boldogan.

 

Bohém esküvőtök volt vagy lesz?
Segítsetek más pároknak: küldjetek beszámolót, fotókat, tippeket, hogy szétkürtölhessük, vagy hívjatok meg minket is! :) A lényeg, hogy írjatok!

 

comments